Azt hiszem, a cím egy kissé félrevezető. Mint minden tisztességes munkának, így a diplomáciának is van reprezentációs vetülete. A külsőségek alatt ezt értem, bár a szónak igenis van negatív konnotációja.
Első protokoll feladatomat rögtön az ominózus újév napját követő héten kellett abszolválnom. Őszintén szólva „első bevetés” gyanánt valami üdítőbbet reméltem. Az év első munkanapján valamennyi diplomáciai misszió és nemzetközi szervezet üzenetet kapott az amerikai nagykövetségtől – gondolom, ez a világ más táján is így történt –, hogy az elkövetkező két napban rendelkezésükre áll a gyászkönyv, amibe képviselőik bejegyezhetnek a volt elnök, Gerald Ford halálának alkalmából. A kondoleálással engem bíztak meg, így hát felkerekedtem, azaz kocsiba ültem – kivételesen a főnökömét használtam, egy gyönyörű ezüstmetál Mercédeszt –, és sofőrünkkel útnak indultam.
Ez volt az első alkalom, hogy az amerikai nagykövetségen jártam, sőt hogy Katmandunak arra a részére keveredtem, ahol a követség található. Az épületen semmilyen állami felségjelvény nincs, ennek ellenére jól felismerhető. Ugyanis Katmanduban egyetlen épület van, ami fel van ékesítve a modern anti-terror paranoia á la George W. Bush minden biztonsági ornamentikájával, ez pedig az amerikai nagykövetség. Illetve lassan két ilyen épület lesz. A belváros közepén a palotával szemben – hála istennek nem mellettünk, hanem a déli kapuval szemben – az amerikaiak felvásároltak egy tisztességes méretű telket, amelyen a követség sport- és rekreációs létesítménye épül. A gödör éppen hogy ki van ásva az alapozásnak, de már áll a háromméteres betonfal vasráccsal és biztonsági kamerákkal a tetején. A falon háromméterenként függ a fényképezni tilos felirat. Amikor először megláttam, annyira kitört rajtam a röhögő görcs, hogy észre sem vettem, néhány méterre tőlem a tengerészgyalogosok, akik persze bámultak rám, mint az a bizonyos az új kapura, ott posztoltak a bejárat vaskapunál. Valószínűleg nem értették, min vidulok oly annyira. Ugyanakkor az is valószínű, hogy ők meg nem értik, és ami még szomorúbb a nagyeszű főnökeik sem, hogy a falon kívül a járda már nepáli terület, ahol az amerikai autoritás nem érvényesül, azaz ott nem osztogathatnak sem észt, sem parancsot. Bár előbb lesz belőlem űrhajós, minthogy egy amerikai megértse, a világnak nagyobb részén sem morális, sem jogi alapon nem parancsolhat.
Csak csendben jegyzem meg, hogy a sztenderd nemzetközi jog alapján a diplomáciai képviseletekre a területen kívüliség elve vonatkozik, így a követségek alatt lévő telek sem képezi az akkreditáló államok területét. Tulajdona persze lehet a rajta lévő épülettel együtt, amennyiben megvásárolja. Lényeg, az, akkor és annyit fényképez, aki, amikor és amennyit csak akar. A katonák nem tehetnek ellen semmit. Persze nem lesznek boldogok, amikor szolgálati elöljárójuk az amerikai nagykövettel a sarkában majd felelősségre vonja őket, ha valaki mégis készít néhány képet. Erről jut eszembe, egy épület nem sportlétesítményre enged következtetni ehhez hasonló biztonsági premisszákkal. Mit védenek ennyire? Netán az úszómedencét? Vagy mégis csak van vagy lesz valami értékesebb a falakon belül? Esetleg egy biztonsági archívum? Ez sajnos költői kérdés marad. Pedig szeretnék választ kapni.
Nos tehát felhajtanánk biztonsági paranoia épület numero uno felhajtójára, ha az nem lenne blokkolva. Mi volt az akadály? Anyagát és kivitelezését tekintve ugyanolyanok, mint amivel Budapestet is kiveretezték, amit a többség a főpolgármester vezetéknevének és a férfi genitáliát jelentő trágár szónak ötvözetével aposztrofál, csak tömzsibbek és leereszthetők. Mindebből legalább tíz a három méter magas, ki tudja, milyen vastag vaskapu árnyékában. Ezen a ponton – szó szerint Katmandunak ezen a földrajzi pontján – kezdődött a belépést megelőző biztonsági procedúra.
Amerikai tengerészgyalogos a memória vizsgán: elégtelen. Javaslat osztályismétlés, még inkább teljes szocializáció-ismétlés konvencionális szülői neveléssel és anyanyelvi oktatással egybekötve a későbbi eredmény, azaz az udvarias és grammatikailag helyes kommunikáció képességének elsajátítása érdekében.
Hangsúlyozom, fellobogózott diplomáciai rendszámú kocsiban érkezem, tehát ott ékeskedik körülöttem minden formai kellék, aminek köszönhetően messziről felismerhető, hogy nem jelentek biztonsági kockázatot semmilyen amerikai létesítményre illetve az abban tartózkodókra nézve, hacsak a csípős nyelvem és cinikus retorikám nem számít annak.
Addig rendben is van, hogy érkezéskor a már említett katona odahajol a kocsi ablakához megkérdezni, mégis csak ki a fene vagyok, mit keresek ott, és melyik intézményt képviselem. El is árultam, sőt a mai napig úgy gondolom, hogy elmebeli és verbális képességeimet maximálisan kihasználva a lehető legteljesebb és legértelmesebb választ adtam. Ebből kifolyólag jogosan reméltem, hogy azért fordított hátat a kocsinak, és indult a kapu felé, hogy azt kinyissa. De nem ez történt. A kapunál megfordult, és visszajött. Még egyszer feltette ugyanazokat a kérdéseket, és mivel az időközben eltelt 20 másodpercben semmilyen metamorfózison nem estem át, hát megismételtem korábbi válaszom. Ezek után megint csak a kapuhoz indult, de most nem ugyanott hanem az őrbódé bejáratánál állt meg. Levette a sapkáját, megvakarta a fejét, visszatette a sapkáját, majd visszajött a kocsihoz. Kérdés és válasz ismételten. Kezdett lilulni a fejem, valószínűleg a hangom is torzulhatott, és vesztett a megszokott udvariasságából, feltéve, ha ezzel általánosságban jellemezhetem, mert egy kissé ijedt és zavart szempár nézett vissza rám. Természetesen a procedúra nem szakadhat félbe. Az ellentétes a szabályzattal, tehát folytatódott. Leereszkedtek az oszlopok. Ekkor a sofőr újraindította a motort, amit időközben leállított, ugyanis itt, mint ahogy az a Halál 50 órája című filmben elhangzott, a benzin vér, azaz nem pazarolható egy ilyen időigényes helyzetben, mint amiben mindketten voltunk, helyesebben ültünk.
Nos, motor újraindít, mivel a cölöpök – nem Horn Gyuláéi – ereszkednek. A vaskapu a cölöpök mögött egy méterre viszont nem mozdult. Ekkor egy másik katonai jelent meg, és a magyar jakobinusok korát idéző káté újra kezdődött. Ebben a pillanatban már ketten lángoltunk a kocsiban annak ellenére, hogy sofőrünk a legtürelmesebb fickó, akivel valaha is találkoztam, de ezt valószínűleg már az ő idegei sem bírták. A második párbeszéd sorozat végeztével végre szezám tárulj. El sem tudtam képzelni, mi lehet odabent, ha egy ilyen rítust kellett eljárni hozzá. Már a Fort Knox-i aranyrudak egy-egy darabját vizionáltam lelki szemeimmel, amikor fejbecsapott a nyers valóság: egy ronda, jellegtelen, szürke betonépület és az ellenőrzés következő fázisa a belső cölöpsor előtt. Ismétlem diplomata rendszámú kocsiban ülve. Ekkor megkérték sofőrünket, hogy nyissa fel a csomagtartót anélkül, hogy kiszállna a kocsiból. Vajon mit tesznek azok, akinek a kocsijában nincs még beépítve a megfelelő kallantyú ehhez? 22-es csapdája. Aki nem nyitja fel a csomagtartót, nem juthat be. Ha viszont nem szállhat ki, akkor nem tudja felnyitni. Nem mintha minden vágyam az lett volna, hogy bejussak az amerikai nagykövetségre, de hát a kötelesség!
A csomagtartó átvizsgálása után a kocsi aljának tükrözése következett. Ezt aztán végképpen nem értettem. Kissé idő-, költségigényes és feltűnősége miatt abszolút nem célravezető hobbi lenne, ha beruháznék egy drága mercibe, amiből egy van az egész országban, csak azért, hogy miután a nepáli külügy sok tisztviselőjét egy diplomáciai rendszámért megvesztegetve, és a kocsit hivatalos EU relikviákkal agyonveretezve a városban furikázhassak, hogy majdan az Egyesül Államok nagykövetségének udvarában a bombát a kocsi aljában becsempészve eljátszhassam az öngyilkos robbantót. Ja, és mindezt diplomata létemre, azaz további költség és idő, hogy elnyerjem a megbízást, felruházzanak a megfelelő státusszal, kiutazzam, és hozzáfogjak áldásos szakmai tevékenységemhez. Arról már nem is beszélve, hogy elvileg szövetséges entitást képviselek. Abba már bele sem merek gondolni, hogy min kell a nem különleges státuszú látogatóknak átesniük.
A tükrözés végeztével a belső cölöpök előtt illetékes katona a kocsi elejéhez fáradt, lehajolt, egy darabig a Mercédesz emblémát bámulta, majd felnyitatta a motorháztetőt is. Minek után ott sem találtak semmi oda nem valót, tovább hajthattunk az épület bejáratához. Utam ettől a ponttól egyedül vezetett. A főbejáraton belépve, természetesen igazolnom kellett magam. Itt már egy tengerészgyalogos hölgy vett a gondjaiba, aki udvariasan megkért, hogy menjek át a detektoron, ami reagált a zsebemben lévő öngyújtóra. A dühtől és a poszt-traumatikus sokktól elvarázsolva minden zsebemet hirtelen kiürítettem. A teljes kiürítés előtt azonban megszólalt a hölgy: „Rendben van, uram”. A rendszer hibaforrása. Ha mégis lett volna nálam valami, ami esetleg ketyeg, akkor ebben a pillanatban szabad lett volna az út a detonációhoz. És pont az ellenőrzés utolsó fázisa lett volna az a banánhéj, amin el lehet csúszni. Arról már nem is beszélve, hogy az épület halljában már súlyos következményekkel járhatott volna egy esetleges robbanás.
Elérkezett a nagy pillanat, a bejegyzés. Ha jól emlékszem valami olyasmit írtam, hogy „Az Európai Bizottság nevében szeretném legőszintébb részvétünket és együttérzésünket kifejezni. Osztozunk az amerikai nemzet egy olyan kiváló államférfi elvesztése miatt érzett fájdalmában, mint Gerald Ford elnök”.
Mindezzel körülbelül három perc alatt megvoltam, ami magában foglalja azt is, hogy nem tudtam megállni, el ne olvassam, mit írtak az előttem érkezők. Azt hiszem, én vittem leginkább túlzásba. Szóval három perc egy legalább tízszer hosszabb hercehurcáért cserébe. Megérte!
Visszatérve dán kolleganőm megkérdezte, mit írtam. Elmondtam neki. Ő is egyetértett velem abban, hogy ezt alaposan felülfogalmaztam. Gerald Ford, így belegondolva, nem foglalhat helyet a leghíresebb és legmegbecsültebb amerikai elnökök között. Elődje és annak botránya árnyékában töltötte ki egy évnél alig hosszabb hivatali idejét, hogy azt követően biztos ellenszavazatokkal veszíthesse el a választást. Majd megkérdezte, hány éves volt Ford. Mondtam neki, hogy a híradások szerint 93. Erre a lehető legkompaktabb reflexiót adta. „Hát akkor már éppen ideje volt.”
Nem tudom, hogy a világ minden tájáról, hány gyászkönyv érkezett vissza Washingtonba, de minthogy mindegyiket megőrzik, hát most már én is kötve-fűzve olvasható vagyok a kongresszusi könyvtárban. Másoknak egy élet kiváló tudományos vagy szépirodalmi munkája volt szükséges ehhez. Én olcsón megúsztam.
