Nos, a politológiai eszmefuttatást mindössze azzal a zárszóval illetném, hogy Nepálban annyi kommunista párt van, mint a világon összesen. Természetesen az eredeti ideológiával köszönő viszonyban sincsenek. Valamennyi párt – beleértve a kommunistákat is – baloldali vagy részben baloldali retorikájával inkább csak a társadalom elégedetlenségét igyekszik meglovagolni, és érzelmi húrokat pengetni. A politika egyik szereplőjétől sem idegen a populizmus, amely néha olyan méreteket ölt, hogy egyes magyar kormányfők (beleértve az exeket is), akiket a populizmus avatott szakértőinek gondolnánk, ipari tanoncok nepáli kollegáik mellett.

Hogy szemléltessem a dolgot, mintegy summázatát adnám a hétköznapi jelenségeknek. A két fő erőcentrumot a Hétpárti Szövetség és a maoisták képezik. Az előbbinek a miniszterelnök pártján túl még hat, valamely híresség vagy annak özvegye, gyermeke, egyéb leszármazottja által vezetett párt a tagja. Gondolom a tagok száma a szövetség nevéből adódóan egyértelmű. A tagok felsorolásába most nem mennék bele. A retorika szintjén a maoisták elkötelezettek a demokratikus jogállam és az össztársadalmi béke mellett. Ugyanakkor ha a szövetség valamelyik pártja vagy annak ifjúsági szervezete konferenciát, nagygyűlést noch da zu demonstrációt szervez – tehát egyszerűen politikai jogaival kíván élni –, a maoisták megjelennek a helyszínen, és egyszerűen összeverik azt, akit érnek. Amennyiben a mellékerőt képező és egyben közös ellenség legitimisták merészelnek hasonló eseményeket tartani, mindannyian megjelennek, és együtt verik el a legitimistákat. A pártok ifjúsági szervezeteinek vezetőit amúgy csak hobbiból is megverik a maoisták politikai rendezvényen kívül.

Egy időre befejeztem a politikát, ígérem. No de lássuk csak, mit érdemes még megemlíteni az első két hét történéseiből!

Az első munkanapon megemlékezéseiből kifelejtettem egy fontos momentumot, ami szintúgy meghökkentett. Miután borozgatós kollegáimmal megismerkedtem, egyikük, az adminisztráció vezetője, a sokoldalú, a három diplomás – három az egyben, az amerikaiak még samponnak néznék azon túl, hogy nem hinnék el diplomái számát – körbevezetett, így bekísért dán kolleganőmhöz, aki bemutatkozás után a következőképpen adta tudomásomra felmondását alig négyhavi munkaviszony elteltével: „Én és az unióm befejeztük!” Nem állíthatom, hogy nem döbbentem meg. Miután megmutatták az irodámat, ami rögtön a nagyköveté mellett van, leroskadtam újdonsült székembe, és gondolkodni kezdtem. Most már bánom. Nem kellett volna. Ilyen állapotban sok marhaságra következtet az ember, aminek később a fele sem bizonyul igaznak. De hagyjuk egyelőre!

Első sokkrohamom és beavatásom csütörtökön történt, majd a péntek is eltelt békésen. Az rohant, akinek rohannia kellett a hazainduló gépe után. A helyiek egyszerűen hazamentek. A dán kolleganőm és az első beosztott úgy döntöttek, hogy családjukkal itt töltik az ünnepeket. Én is visszaslattyogtam a szállodába, és a magam részéről kialudtam magam. Későn is ébredtem szombaton. A nap további részét csecsemő üzemmódban töltöttem: evés, alvás. Minthogy 24-re se voltak különösebb terveim, ebéd után bementem a delegációra. A szálloda recepciósa távozáskor felhívta a figyelmemet, hogy vasárnap lévén szokásos áramszünet lesz 5 és fél 8 között. Na paff! A szentestét ugyan nem azzal terveztem tölteni, hogy ülök a munkahelyem, ahol van generátor, így nem igazán számít az áramszünet, és kuksolok a számítógép előtt, míg az véget ér. De ha egyszer így alakult, nincs mit tenni.

Tehát, gondoltam, a melléképületben állandó szálláshelyet kapó ciprusi kolleganőm, aki hazautazott, irodáját és gépét használom felhasználói nevem és jelszavam nem lévén. Ő pedig volt olyan kedves, hogy rendelkezésemre bocsátotta az övét. Annak ellenére, hogy Brüsszelben pontosan tudták, mikor foglalom el hivatalomat, a felhasználói név és jelszó csak jóval később lett kész. Úgy látszik, ott sem minden tökéletes.

Épphogy bejelentkeztem a gépbe, és megnyitottam az internet explorert, a rendszer újabb jelszót kért. Akkor értettem meg, hogy az Európai Uniónál egy dolog belépni a számítógépbe, és más dolog használni az internetet. Kedves kolleganőm, gondoltam, és ezt később meg is erősítette, abban a naiv hitben magát ringatta magát, hogy tudom majd a netet is használni, mivel az explorer megnyitáskor előugró ablakban bejelölte, hogy gép jegyezze meg az internethez szükséges jelszót. Csakhogy a gép valamiért nem tette. Azaz ott ültem, várva az áramszünet végét annak lehetősége nélkül, hogy akár egyetlen emailt is írhattam volna azoknak, akiket hátrahagytam, de legalább az intranethez volt hozzáférésem. Ugyanis ahhoz nem szükséges külön jelszó. Rengeteg hasznos információra bukkantam az ott töltött órák alatt, mint például köszöntések, üdvözletek, jókívánságok és karácsonyi hírek külön kiadásban többek között arról, hogy az Európai Bizottság épületeiben még az ünnepek alkalmával is tilos gyertyát gyújtani. Erre azért magamtól nem jöttem volna rá! Amúgy is, a karácsonytól függetlenül én például nagyon szeretek gyújtogatni a munkahelyemen. A dohányzóban is mindig gyújtogatok. Igaz, ha mást nem is csak cigarettát.

Karácsony első napján, gondoltam, ebéddel kezdem a napot lévén fél egy. Korgott a gyomrom, tehát levágtáztam a szálloda éttermébe, ahol a pincérek udvariasságból jó hangosan boldog karácsonyt kívántak. Amire én viszontkívántam. Majd a következő másodpercben már röhögtem is magamon. A pincérek csak diszkréten megmosolyogták balgaságom. Hát igen, minek is kívánnék nekik boldog karácsonyt egy olyan országban, ahol a lakosság túlnyomó többsége hindu, maradék pedig buddhista vagy muzulmán. Bakimat és ebédemet követően ismét csak a delegáción kötöttem ki. Az őrök biztosan csodálkoztak. Hülye gyerek! Már a második szabadnapján jön be a munkahelyére. Valós indokaimat azóta sem osztottam meg velük. Igaz, ők sem merték megkérdezni, mi a nyavalyát kerestem ott az ünnepek alatt. Továbbá az is igaz, hogy nem is dolgoztam munkaeszköz híján.

Mindeközben viszont rájöttem, hogy nem kell tovább fagyoskodnom az alig fűthető melléképületben, hiszen a saját gépemen is be tudok lépni idegen névvel és jelszóval, hiszen hálózatba van kötve minden gép. Gondoltam, az irodámban olvasgatom az intranetet, amin azért tényleg vannak hasznos dolgok. Mivel a francia biztonságtechnikusoktól kaptam egy személyes kódot, amivel kikapcsolhatom a riasztót a földszinten és elméletileg az irodámban az emeleten, hát bementem. Egészen addig nem volt baj, amíg a földszintem tettem-vettem, kávét főztem, napilapokat olvasgattam, és az udvaron rágyújtottam. Amint viszont kinyitottam az irodám ajtaját, miután felmentem az emeletre, a riasztó azonnal megszólalt. Mit megszólalt, szirénázott! Még hozzá olyan erővel, hogy kirohantam. Az őrök természetesen összeszaladtak. Próbáltuk megbeszélni, hogy mitévők legyünk, de a kapunál se hallottuk egymást. Szerencsére egy idő után a sziréna leállt. Mindeközben egy gondolat motoszkált a fejemben: mit fogok kapni ezért a biztonsági megbízott kollegámtól, aki a riasztást nemcsak azért észlelhette, mert közel lakik a delegációhoz, hanem a rendszer a mobiljára is folyamatos hangüzenetet küld.

Utólag rá kell jönnöm, hogy ezt a hangerőt egész Katmandu hallgatta. A királyi család nyugalma, akik csodaszép palotájukban a delegáció előtt laknak, és a királyi gárda idegállapota miatt nem is aggódtam annyira, inkább csak a kollegiális következmények miatt. Mégis csak karácsony első napja volt. Noha nem az én hibám, hogy olyan kóddal hitegettek, ami aztán fabatkát sem ér. Azért abban bizakodtam, hogy ezzel még nem ütöm meg diplomáciai szempontból a persona non grata, hivatali aspektusból a totál alkalmatlan kategóriát. Felelős kollegám valahogy megsejthette, hogy én vagyok a probléma forrása. Hívta az őröket, és kérte, hogy kapcsoljanak be. Csak hangosan nevetett a telefonban, és azt mondta, szent meggyőződése volt, hogy ő fogja elsőként kiakasztani a rendszert.

A jövőre nézve megadta az általános kódot, ami minden, a riasztó által behatárolt zónát kikapcsol. Nos, ez szintén nem bizonyult igaznak. Vannak különösen szenzitív zónák, mint ahogy ez modern biztonságtechnikában szokás, tehát minősített infót nem osztok meg, amelyeket általános kóddal nem lehet kikapcsolni, sőt azokat csak más, elkülönített vezérlőpultról lehet aktiválni és deaktiválni. Így a következő napot én egyedül, majd később kollegáim is három külön forrásból eredő eltérő ritmusú és hosszúságú pityegésben töltöttük. Ennyit a francia biztonságtechnikáról. Franciákkal bort kell termeltetni, az ilyen dolgokat meg ráhagyni a németekre. De nem elég, hogy felszerelték, még garanciát is vállaltak rá. Azaz jönnek vissza, és ezt az amúgy is használhatatlan rendszert – hangerejét kivéve – majd toldozzák-foltozzák.

Mint ahogy említettem, az általános kód jövőre nézve való használhatatlansága miatt az incidens még egyszer megtörtént, mondanom se kell. Éppen munkaértekezletet tartottunk a tárgyalóban az első munkanapon az ünnepeket követően, amikor a riasztó ismét csak megszólalt (halvány eufemizmus!). Valószínűleg a tetőtérben lehetett valami élőlény, ami megszólaltathatta a szirénánkat. A tetőtér ugyanis különösen szenzitív zóna, mint mindenütt. Így nem lehet egyszerű eljárás keretében a riasztót deaktiválni. Tehát munkaidő alatt is aktív a rendszer abban a zónában. Kollegáim úgy felugrottak az asztaltól, hogy a székeiket is magukkal rántották. Ekkor már azonban mint egy évszázados rutinnal rendelkező álltam fel az asztaltól a legkisebb ijedtség nélkül, és kapcsoltam ki a rendszert. Én, aki kezdő diplomata létemre a királyi családot is megzavarom pihenésében. Még szerencse, hogy Nepálban vagyok! Azt hiszem, a Buckingham környékén nem hagyták volna különösebben szó nélkül ezt az egyszemélyes performanszomat egy átlagos december 25-én.

Visszatérve karácsony első napjára, az incidens után úgy döntöttem, nem maradok a delegáción, és visszatérek ideiglenes hajlékomba, melynek éttermében leöntöttem a torkomon két pohár vodkatonikot. Erre két indokom is volt. Egy poszt-traumatikus sokk, kettő dezinficiálás. Elég olvasnivaló volt már eleve a szobámban, így az unalomtól nem félvén, megelégedtem az innivalóval vacsora gyanánt, és visszavonultam. Kezembe akadt megbízott első beosztott, kinevezett biztonsági vezető kollegám által készített jegyzet, mely többek között Nepál élővilágáról is tartalmaz egy szösszenetet. „Kobra, vipera, mérges pókok, olykor skorpió 2000 méter alatt” (szó szerint). Még jó, hogy csak olykor! Ráadásul Katmandu 1825 méter magasan fekszik.

Tekintve, hogy édesanyám filozófiáját – pontosabban szólva félelmeit – örököltem, azaz semmilyen élőlényt nem szeretek, amelyiknek négynél több vagy annál kevesebb lába van, és a preferált csoportból is meghatározottakat vagyok képes akár csak elviselni, valamint hogy pontosan állatügyi okok miatt – az időjárásról nem is beszélve – nem választottam valami csodálatos trópusi országot, komolyan el kezdtem gondolkodni, hogy jól választottam-e. Később persze nepáli kollégáim röhögve megnyugtattak, hogy az említett fajokat már 10 éve nem látni Katmanduban. Amely logika számomra azért hibás, mert egy-egy veterán még maradhatott a városban. Másfelől a királyi palota közelében található egy hatalmas nagy kobraszobor, ami arra enged következtetni, hogy ez a nép ismeri ezt az állatot. Tehát valaha testközelben kellett élniük. Ezt a szobor részletessége és jól kimunkáltsága is alátámasztja. Harmadrészt rajtam a későbbi vigasz aznap este kezemben a könyvvel eleve nem segíthetett.

Ekkor történt meg, ami elkövetkező álmatlanságom okozója volt. Mivel a legfelső emeleten laktam a szállodában, hát pontosan hallottam, hogy a tetőtérben megmozdul valami. Mindezt percekkel az után, hogy sikerült megemésztenem, a skorpió csak olykor fordul elő 2000 méter alatt. (Jelzem, csak úgy kíváncsiságból rákérdeztem a jegyzet szerzőjénél, mégis mit ért ez alatt a nem egészen egzakt időhatározó alatt, de már ő sem tudta.) Fürdőszobai ablakom fogyatékosságát ismervén, gondoltam, nem árt becsukni a fürdő ajtaját. Na és előtte a fürdőben lehajtani a deszkát. Mégse másszon ki onnan semmi emberi civilizációba nem való! Ezt követően arról is meggyőződtem, hogy a szoba minden nyílása megfelelően zárva van-e, majd nem is tudom hogyan, de elaludtam. Reggel természetesen mindent leellenőriztem, és megállapítást nyert, hogy a rendszer ellenállt a behatolónak. Talán nem is akart behatolni.

Ugyanez a nesz másnap, gyakorlat megismételve. Miközben rájöttem, hogy nem szóltam az igazgatónak, nézesse meg, mi randalírozik a tetőtérben felettem. Majd megint elfelejtettem szólni a következő reggel. Lassan hozzászoktam az „ötödiken” lakó vendéghez. Végül is nagy zajt nem csinált, csak motoszkált. Az elalvás az emberi pszichére gyakorolt hatása miatt ment nehezen. Mire egyik este elkezd nagyon gyorsan mozogni. Azt már korábban is gyanítottam, hogy skorpió nem lehet. Egyrészt a skorpió nem mozog gyorsan, másrészt nem is hallanám tekintve tömegét. A kígyó viszont még benne volt a pakliban. Mindez nem volt elég. Elkezd szaladgálni, majd egyik helyről a másikra ugrándozni. Ekkor megnyugodtam. Négylábú, vagy már lehet, hogy csak három. De ennyi kedvezményt én is adhatok.

30-án reggel fél 11 körül felhívott Lal Bahadur (ejtsd: lálbádur). Róla azt kell tudni, hogy előle nincs menekvése külföldinek. Harminc éve ingatlanügynök. Szakterülete: állandó szállás diplomatáknak. Később, délután büszkén is mutogatta városszerte, milyen magas méltóságoknak mit szerzett. Bámulatos. Mindenhol van információforrása, mindenre figyel. A mai napig sem tudom – bár próbáltam óvatosan kihúzni belőle –, honnan szerezte meg a nevemet, és honnan tudta, hol szálltam meg, de a recepciós később mondta, név szerint kért. Mindenesetre szombaton reggel, amikor csörög a telefon, és az ember azt sem tudja fiú-e vagy lány, könnyen azt mondja a szálloda recepciósának, hogy a hívót kapcsolja be. Őszintén szólva abban az állapotban még az ördögnek is igent mondtam volna.

„Ház szükséges?” – kérdezte. A magam, fáradtságtól pláne bonyolultabb módján megértettem vele, hogy csak lakást keresek, ház nem érdekel. Csak azért nem, mert nincs bútorozott ház kiadó. Ez itt nem szokás. A helyiek sem ostobák. Nagyon jól tudják, hogy a házat bérelni szándékozó külföldiek legalább öt konténerrel érkeznek ide. Egyébként a bérleti díja kevesebb lenne, mint egy apartmané. Ezen túljutva, megbeszéltük, hogy találkozunk. Javasoltam a délután két órát. „Nem jól reggel?” – hangzott a következő kérdés. Mondtam neki, hogy általában nem vagyok jól reggelente, különösen, ha felébresztenek. Egyébként az angol módra értelmezett reggelből is alig volt hátra másfél óra. Kapkodni pedig egyáltalán nem volt kedvem.

Kettőkor azonban találkoztunk, és körbecipelt a városban. Annak ellenére, hogy mondtam, ház nem érdekel, kettőt mégis megmutatott. A harmadiknál már hevesen tiltakoztam, és csak kívülről voltam hajlandó megnézni. A háztűznéző után ismét csak a delegáción találtam magam. Olvastam egy keveset, majd vissza a szállodába.

Vacsoraidő újfent. Az eddigi kedvenc helyi specialitásomat rendeltem, melynek neve mo mo. Kinézetét, összetevőjét, és mindenét tekintve olyan, mint a ravioli vagy az orosz pilményé. Attól eltekintve, hogy a tésztába tekert csirkehúst köris lében főzik meg. Én ebből a finomságból kértem a ház lehető legcsípősebb kiadásában, amihez még csípős szószt is felszolgálnak. A szószból két adagot rendeltem. Tehát dupla csípős a négyzeten.

Másnap reggel már bántam, mivel pokoli kínok közepette ébredtem, és egy föld-levegő rakéta sebességével hagytam el ágyamat a toalett irányába. Röppályámat nem is akadályozta más, mint a fürdőkád mellé helyezett felmosóvödör, amiben majdnem orra buktam. A vödörrel már az első nap óta problémáim voltak, hiszen a kád mellett nemcsak, hogy útban van, hanem higiéniai kifogásaim voltak vele szemben a következő értelemben.

Ebben a szállodában praktikus okokból a fogast közvetlenül a fürdőkád mellé fúrták fel a falra. Eddig rendben is van. Azt már viszont nem értem, hogy miért éppen vállmagasságban. Lehet, hogy ez csak nekem vállmagasság, és az őslakosokat illetően már szemmagasság. Mindenesetre egy olyan ember pizsamanadrágja, aki legalább 180 cm magas, mint én, pontosan belelóg a felmosóvödörbe, ha az az eredeti helyén van a kád mellett. Arra már nem is szeretnék igazán kitérni, hogy mit keres egy felmosóvödör egy vendég szállodai szobájában állandó jelleggel. Tehát a vödröt áthelyeztem a fürdő sarkába a mosdó alá még megérkezésem napján. Másnap a vödör ismét a helyén. Megint csak átraktam a mosdó alá. Harmadnap ugyanez, és a csiki-csuki így folytatódott tovább, amíg én bizonyultam gyengébbnek, és feladtam. Ezért is fordulhatott elő, hogy az ominózus vödör akadályt képezett azon a gyötrelmes napon.

Az éppen csak gyötrelmesnek aposztrofált napot végig az ágyban töltöttem. Helyhez kötve, mert ha vészhelyzet esetén 5 méternél messzebb vagyok az ilyenkor sűrűn használt fürdőszobai kelléktől, az már beláthatatlan következményekkel járt volna. Az emelet tisztaságáért felelős hölgy nagyon kedvesen körbetakarított, bár próbáltam neki elmagyarázni, hogy csak egy kis egyedüllétre van szükségem. Sajnos nem értette. Sőt bármikor hosszabb angol mondatokkal terhelem, udvariasan elmagyarázza, hogy alig beszél angolul, és csendben végzi tovább a dolgát. Ám aznap, mikor meghallotta azt a szót a hosszú mondatban, hogy beteg, elsápadt. Hirtelen odaugrott, és a homlokomon ellenőrizte, van-e lázam. Ez a törődés nagyon jól esett. Hál’istennek lázam nem volt, csak középtáji görcseim, amit kizárólag magamnak köszönhettem.

Telt-múlt az idő, a nap lassan ereszkedett lefelé az égbolton. Maximális teljesítményen zakatolt a fűtés, ami elnyomta a tévé hangját, ami amúgy is potom 11%-os hangerőnél csak sípolt, normális, érthető hangot nem produkált. Mindennek tetejében 9 óránál hideg levegő érkezik, mert a fürdő ajtaja nyitva, hogy valami meleg levegő mégis bemenjen a szobából. A vázolt körülmények ellenére valahogy félálomba merültem, és kezdtem valami megkönnyebbülés félét érezni, mikor minden elektromos készülék leállt. Először azt hittem, sikerült lecsapatnom szobám biztosítékát, de ránéztem az órámra, és láttam, hogy öt óra van. Hirtelen kapcsoltam. Vasárnap. Kormányzat által elrendelt áramszünet. Ebben a pillanatban megértettem, amit érkezésem napján fel sem foghattam, hogy miért is van gyertya az ágy melletti éjjeli szekrény fiókjában.

Hat órára már kukk sötét volt, ráadásul semmilyen eszköz nem volt a szobámban, amire a gyertyát ráállíthattam volna. Tehát minden alátét nélkül meggyújtottam a fa íróasztalon, ami a tükör előtt van, gondolván, ezzel megduplázom a fényt.

Megfigyelés: a nepáli gyertyák a legjobbak. Fogalmam sincs, milyen különleges viaszból vagy gyártási technológiával készülnek, de égés közben csak annyi viaszt olvasztanak meg, amennyi az égéshez valójában szükséges, és a gyertyatörzs oldalán semmi megolvadt felesleg nem folyik le, tehát alátét nem is szükségeltetik.

Már csak azon iparkodtam, hogy az ágyban fekve minden különösebb nehézség nélkül megérjem a fél nyolcat, mikor is az áram remélhetőleg visszajön. Azon morfondíroztam, hogy vészhelyet esetén nem lesz idő, az íróasztalig eljutni, és még a gyertyát is felkapni, ha súlyos következmények nélkül akarok eljutni a célállomásig. Ugyanakkor a „fényforrás nélkül a célállomáson” alternatíva sem hatott bíztatónak. Nem maradt más hátra, mint rimánkodni a fél 8-ért, de könyörgésem és komolytalan fogadalmaim címzettje valószínűleg olyan mértékben el lehetett foglalva a szilveszterkor megszokott – igényesebbek esetében a fehér fajansz felett – könyörgők szavaival, hogy rám már nem maradt se ereje, se ideje. Fénysebesség mellett vett repülőstart közben úgy határoztam – erre még azért volt időm –, hogy a B alternatíva győzött, azaz fényforrás nélkül lenni, de a célállomást időben elérni.

Summázat: szilveszter éjszakáján én és a hasmenésem kettecskén egy ágyban romantikus gyertyafény mellett, miközben valahol az utcában lévő, nyitott ablakon át is jól hallható állami transzformátor igyekszik az este hátralévő részére szükséges áramot felhajtani.

Fürdőszobám esti hőmérséklete azon a gyötrelmes napon arra ösztönzött, hogy valamit sürgősen kitaláljak. Tehát 2006-ban a szilveszter számomra szellemi megerőltetést is jelentett, amit amúgy nem szokott.

Megoldás jégveremre, esetemben fürdőszobára: kattanásig ki kell nyitni a melegvízcsapot – persze szigorúan áram által üzemeltett fényforrás mellett –, a forró vizet a kád mögötti csempére irányítani. És íme: a gőzfürdő!

Előnyök: a fürdő hamar bemelegszik, és hasmenés idején – ígérem, ezután hanyagolom a témát – ülve, kényelmesen lehet „mosakodni” a hatalmas gőzben, miközben az ember ezalatt könnyít magán.

Hátrányok: a gőztől eleve nem lehet látni, aminek egy része le is csapódik (talán jobban kellett volna figyelni fizika órán, és akkor előbb eszembe jut, mert megjegyeztem volna!), amitől csúszik a padlócsempe.

Fáj a hátam. Rá kell jönnöm, hogy valójában csak harmadannyira fáj, mint lehetne, ha esés közben a kád mellé rendszeresen visszahelyezett vödör részben fel nem fogja a padlócsempével való ütközést. Be kell látnom, hálával tartozom a takarítónőnek.

Fogmosás közben ma először leheletnyit rátámaszkodtam a mosdóra, ami ennek köszönhetően jelentősen elmozdult. Azt hiszem, többé nem teszem.