Namasté!
Remélem, mindenkinek kellemesen teltek az ünnepek, hatalmasat bulizott szilveszter éjszakáján. Én, úgy néz ki, jól vagyok.
Elnézést kérek attól, akitől már személyesen nem tudtam búcsút venni, de az elutazásom előtti utolsó pillanatban, hirtelen felgyorsultak az események, mint ahogy az várható volt, és sebtében kellett összepakolnom.
Immáron 17 napja vagyok/élek Katmanduban. Azt hiszem, hozzá kell szoknom az igéhez: "élek". Még elég sokáig leszek itt. Rengeteg gondolat kavarog a fejemben, igyekszem őket rendbe szedni, és kronologikusan leírni, eddig min mentem keresztül.
A kaland december 20-án hajnali fél hétkor kezdődött Ferihegyen, ahol a második bőröndömet nem sikerült felvetetnem a csomagok közé. Szerencsére abban voltak azok a dolgok, amit könnyűszerrel nélkülözni tudok. Az első bőröndöm és az öltönytáskám már önmagában hatalmas túlsúly volt, de mivel direkt abba a sorba álltam, számítva az első nehézségre, ahol az a kedves maléves hölgy vette fel a csomagokat, akit már brüsszeli és genfi útjaimról van szerencsém ismerni, a két említett darabot azok túlsúlyaival egyetemben sikerült feladni.
Az útlevélkezelésnél semmi gond, mint az várható is volt. Ám a biztonsági átvilágításnál a röntgen felfedezte a tusfürdőt, sampont, és a biztonsági szempontból a 21. században veszélyesnek vélt egyéb folyadék nyalánkságokat a kézipoggyászomban. A biztonsági őr szét is rámolta a kézipoggyászt teljesen, majd közölte, hogy a kifogásolt dolgokat nem vihetem fel a fedélzetre, hiszen már hatályba lépett az új EU-s szabályozás. Az első buktató, amikor egy közösségi diplomata áldozatul esik egy közösségi jogszabálynak. Megmutattam neki az addig mindenhatónak vélt új útlevelemet, de nem hatotta meg, és hívott egy határőrt, akivel szép vitát folytattam a diplomáciai mentességről szóló 1961-ben megkötött bécsi egyezményről. El kell ismernem elég alapos volt a tudása, de sok helyen hibás. Konszenzus: nem vették el a tisztálkodószereimet, és nem dobták azokat a kukába, hanem visszakísértek a poggyászfeladáshoz, és feladatták velem. Illetve feladatták volna, ha a rendszer nem kezd el sípolni az eleve feladott túlsúly miatt. Sajnos a kedves hölgy már nem volt ott, de valószínűleg valahogy megláthatott, és visszajött a pulthoz. Persze az érdeklődésére, hogy mi legyen, a telefonon keresztül valami malévos azt mondta neki, minden kiló túlsúlyért fizetessen velem 10 ezer forintot, amire a hölgy megeresztett egy diszkrét káromkodást, és azt mondta, ezt is ingyen felveszi. Nem győztem hálálkodni. Frankfurtban az átszálláskor ismét csökönyösködött a rendszer. A hatodik vagy nyolcadik próbálkozásra azonban elfogadta a csomagjaimat. A német hölgy meg is kérdezte, hogy szívességből engedték-e fel a csomagjaimat ingyen. Miután igennel válaszoltam, azt mondta, ő sem számít fel egyetlen eurót sem. Legalább már a csomagjaimat biztonságban tudhattam.
Az első nagy csalódás viszont Frankfurtban ért. Külön örültem, hogy arab légitársasággal mehetek onnan tovább, mert tudtam, hogy az arab társaságoknál jól főznek. Ami igaz is, hiszen van séf a fedélzeten, és naivan azt hittem, hogy még lehet dohányozni is. Mert az ember két órát meg nem haladó európai járatokon képes megállni, hogy ne gyújtson rá. Na, de egészen Katmanduig, az már képtelenség! Miután leszálltunk Bahreinben, már azt hittem lángvágóval nyitom ki a repülőgépet, és rohanok a dohányzóba, amiből az egész reptéren egy van. Miután eltöltöttem abban a mikrohelyiségben kb. 180, a világ minden részéről érkező sorstársammal 2 percet, anélkül helyreállt a nikotinszintem, hogy rá kellett volna gyújtanom akár egyetlen szálra is. Ezután következett a java: nyolcórányi tranzitálás a világ leghidegebb repterén. Korábban már mondták nekem, hogy a bahreini reptér maga a fagyasztó, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Ehhez képest az arabok vagy mezítláb vagy egy szál papucsban sétálgattak. Igaz, odakint nagyon meleg téli este volt. De én, aki a budapesti télet hagyta hátra, nem vágytam erre a csúcsrajáratott légkondicionálásra.
8 óra tervezett tranzit plusz másfél óra időjárási késedelem után tovább is indultam egy dugig rakott gépen Katmanduba. Leszállás. Végre! 24 órája viselem ugyanazt a ruhát. Diplomata sorban én egyedül. Mint a nyíl átsuhantam. Eddig tartott a szerencse. Az összes turista, aki a kígyózó sorban állt, plusz még vízumot is váltott, hamarabb megkapta a csomagját. Micsoda pech! Katmandui reptér tanulsága: a nepáli retorika szerinti nemzetközi reptér csalóka. Európai lévén más fogalmam van – illetve most már csak volt – egy nemzetközi reptérről.
