HTML

Egy európai Nepálban

Életem első külszolgálata Nepálba, az Európai Unió diplomáciai képviseletére vezetett. Ez a blog a mindennapjaimról szól.

Friss topikok

  • magdalena: Ez jo volt csak rovid?! Meg mindig csak januarnal tartunk, ha igy haladsz decemberre sem ered utol... (2007.05.08. 18:43) Második bejegyezés - Diplomáciai külsőségek
  • magdalena: Jo volt teged itthon latni. Hamar elszaladt ez a het es biztosan egy csomo mindenrol nem meseltel.... (2007.04.17. 19:33) Közlemény 2
  • magdalena: Hol a folytatás? Epedve várom, hogy ne csak a viszontagségokról számolj be! Na hajrá! Tsokpótmami (2007.01.28. 17:44) Közlemény
  • Sanyi: Csak nem végleges az áramszünet? Se új bejegyzés, se e-mail?????? (2007.01.27. 12:35) Első bejegyzés - további folytatás
  • magdalena: Hali Kisfiam, karacsonyi es ujevi viszontagsagaidat meg nem heverted ki? Ez az ok a hallgatasra? ... (2007.01.24. 23:06) Első bejegyzés - folytatás

Linkblog

Elfogyott a cérna...

2008.01.22. 13:28 WeFe

A szokásos januári reggelre ébredtem ma is: enyhén hűvös és vastag köd. Ennyiben semmi kirívó. Amiért hosszú hallgatás után mégis csak írok ma, annak rendkívüli oka van. A mai napra is tüntetést jelentett be néhány politikai szervezet. Ebben sincsen semmi meglepő. Az utóbbi egy év tüntetésekkel, sztrájkokkal és útlezárásokkal telt. Ez itt már szinte olyan hétköznapi, mint levegőt venni. Bosszúságot azért okozott, mert az amúgy is kaotikus katmandui közlekedés maga volt a pokol már kora reggel, mivel a rendőrség kénytelen volt a forgalmat elterelni. Persze a tüntetés szervezői is jól tudták, hogy a legfőbb közlekedési csomópontokat kell le- és elfoglalni.

Délután fél egy fele vagy már azelőtt – nem tudom, pontosan mikor – a helyzet élessé vált. Sűrű és magasra emelkedő vastag fekete füstfelhőket lehetett látni a város számos pontján. A tűntetők az akkori híradások szerint már gumit égettek, és kövekkel dobáltak meg mindent és mindenkit, ami és aki a kezük ügyébe került. Délután fél négykor evakuálni kellett a delegációt. Mindenki indult haza. Még maradtam egy ideig, gondolván elintézek még egy-két dolgot. Fél 5 körül indultam haza.

Megdöbbentő volt. Már nem lehetett füstfelhőket látni. Az egész város vastag füstbe burkolózott. A látótávolság kevesebb, mint száz méter. Az égett gumi szagtól a szokásosnál is büdösebb van, amit csak tovább ront, hogy keveredik az utcákon állandóan rohadó szemét szagával. A sűrű füstfelhőből az égett gumi fekte pernyéje száll alá, mintha havazna – még a belvárosban a királyi palota mellett is, aminek a közelében nincs tüntetés. Az utcán semmi forgalom, eltekintve néhány gyalogostól és fanatikus motorostól. Szirénázó mentő- és rendőrautók száguldottak el mellettem mindkét irányban. Ha felnézek az égre, látok egy foltot észak-kelet irányába, amit még nem lepett be a füst, és azon keresztül látszik, hogy tiszta az ég, és egyébként napfényes időnk lenne.

Egész délután a követségek biztonsági tisztjei – mint ahogy azt a mienktől megtudtam – mérgezett egérként szaladgáltak, tájékozódtak. Az URH nem választható le róluk, mindenféle kommunikációs ketyere van a testükhöz erősítve meg a fülükbe dugva. Állítólag kijárási tilalom is lesz estére.

Mikor hazaértem, első dolgom volt, hogy bekapcsoljam a tévét. A vezető hírcsatornán a szokásos interaktív ócskaság ment, ami pont olyan értéktelen, mint amilyeket az otthoni kereskedelmi csatornák sugároznak napközben. Semmi rendkívüli híradás. Valószínűnek tartom, hogy szánt szándékkal nem akarnak olajat önteni a tűzre, ezért inkább a nyugtatás céljával ezt a mihaszna betelefonálós-klippeket leadós-álproblémamegoldós vackot adják.

A mai események summázata: egyszer mindenki türelme elfogy. Úgy néz ki, ez Nepálra is igaz. A társadalom nagy részének elege lett egy a valószínűleg ugyanazon nagy rész  által inkompetensnek, önérdekűnek (hét pártot magába foglaló) kormányból. A demokrácia, a felemelkedés és a jólét ígéreteivel tele van a padlás, csak a politikai tett és megvalósítás hiányzik. Be is telt a pohár Nepálban. Kísérteties a hasonlóság, nemde?! Meglátjuk, mire ébredünk holnap.

Most be kell fejeznem. Vacsorameghívásom van hétre. Ideje indulni. Csak azért mert forradalom készül az utcákon, nem engedem tönkre tenni a szabadidőmet.

Szólj hozzá!

Második bejegyezés - Diplomáciai külsőségek

2007.05.05. 21:28 WeFe

Azt hiszem, a cím egy kissé félrevezető. Mint minden tisztességes munkának, így a diplomáciának is van reprezentációs vetülete. A külsőségek alatt ezt értem, bár a szónak igenis van negatív konnotációja. 

Első protokoll feladatomat rögtön az ominózus újév napját követő héten kellett abszolválnom. Őszintén szólva „első bevetés” gyanánt valami üdítőbbet reméltem. Az év első munkanapján valamennyi diplomáciai misszió és nemzetközi szervezet üzenetet kapott az amerikai nagykövetségtől – gondolom, ez a világ más táján is így történt –, hogy az elkövetkező két napban rendelkezésükre áll a gyászkönyv, amibe képviselőik bejegyezhetnek a volt elnök, Gerald Ford halálának alkalmából. A kondoleálással engem bíztak meg, így hát felkerekedtem, azaz kocsiba ültem – kivételesen a főnökömét használtam, egy gyönyörű ezüstmetál Mercédeszt –, és sofőrünkkel útnak indultam.

Ez volt az első alkalom, hogy az amerikai nagykövetségen jártam, sőt hogy Katmandunak arra a részére keveredtem, ahol a követség található. Az épületen semmilyen állami felségjelvény nincs, ennek ellenére jól felismerhető. Ugyanis Katmanduban egyetlen épület van, ami fel van ékesítve a modern anti-terror paranoia á la George W. Bush minden biztonsági ornamentikájával, ez pedig az amerikai nagykövetség. Illetve lassan két ilyen épület lesz. A belváros közepén a palotával szemben – hála istennek nem mellettünk, hanem a déli kapuval szemben – az amerikaiak felvásároltak egy tisztességes méretű telket, amelyen a követség sport- és rekreációs létesítménye épül. A gödör éppen hogy ki van ásva az alapozásnak, de már áll a háromméteres betonfal vasráccsal és biztonsági kamerákkal a tetején. A falon háromméterenként függ a fényképezni tilos felirat. Amikor először megláttam, annyira kitört rajtam a röhögő görcs, hogy észre sem vettem, néhány méterre tőlem a tengerészgyalogosok, akik persze bámultak rám, mint az a bizonyos az új kapura, ott posztoltak a bejárat vaskapunál. Valószínűleg nem értették, min vidulok oly annyira. Ugyanakkor az is valószínű, hogy ők meg nem értik, és ami még szomorúbb a nagyeszű főnökeik sem, hogy a falon kívül a járda már nepáli terület, ahol az amerikai autoritás nem érvényesül, azaz ott nem osztogathatnak sem észt, sem parancsot. Bár előbb lesz belőlem űrhajós, minthogy egy amerikai megértse, a világnak nagyobb részén sem morális, sem jogi alapon nem parancsolhat.

Csak csendben jegyzem meg, hogy a sztenderd nemzetközi jog alapján a diplomáciai képviseletekre a területen kívüliség elve vonatkozik, így a követségek alatt lévő telek sem képezi az akkreditáló államok területét. Tulajdona persze lehet a rajta lévő épülettel együtt, amennyiben megvásárolja. Lényeg, az, akkor és annyit fényképez, aki, amikor és amennyit csak akar. A katonák nem tehetnek ellen semmit. Persze nem lesznek boldogok, amikor szolgálati elöljárójuk az amerikai nagykövettel a sarkában majd felelősségre vonja őket, ha valaki mégis készít néhány képet. Erről jut eszembe, egy épület nem sportlétesítményre enged következtetni ehhez hasonló biztonsági premisszákkal. Mit védenek ennyire? Netán az úszómedencét? Vagy mégis csak van vagy lesz valami értékesebb a falakon belül? Esetleg egy biztonsági archívum? Ez sajnos költői kérdés marad. Pedig szeretnék választ kapni.

Nos tehát felhajtanánk biztonsági paranoia épület numero uno felhajtójára, ha az nem lenne blokkolva. Mi volt az akadály? Anyagát és kivitelezését tekintve ugyanolyanok, mint amivel Budapestet is kiveretezték, amit a többség a főpolgármester vezetéknevének és a férfi genitáliát jelentő trágár szónak ötvözetével aposztrofál, csak tömzsibbek és leereszthetők.  Mindebből legalább tíz a három méter magas, ki tudja, milyen vastag vaskapu árnyékában. Ezen a ponton – szó szerint Katmandunak ezen a földrajzi pontján – kezdődött a belépést megelőző biztonsági procedúra. 

Amerikai tengerészgyalogos a memória vizsgán: elégtelen. Javaslat osztályismétlés, még inkább teljes szocializáció-ismétlés konvencionális szülői neveléssel és anyanyelvi oktatással egybekötve a későbbi eredmény, azaz az udvarias és grammatikailag helyes kommunikáció képességének elsajátítása érdekében. 

Hangsúlyozom, fellobogózott diplomáciai rendszámú kocsiban érkezem, tehát ott ékeskedik körülöttem minden formai kellék, aminek köszönhetően messziről felismerhető, hogy nem jelentek biztonsági kockázatot semmilyen amerikai létesítményre illetve az abban tartózkodókra nézve, hacsak a csípős nyelvem és cinikus retorikám nem számít annak.  

Addig rendben is van, hogy érkezéskor a már említett katona odahajol a kocsi ablakához megkérdezni, mégis csak ki a fene vagyok, mit keresek ott, és melyik intézményt képviselem. El is árultam, sőt a mai napig úgy gondolom, hogy elmebeli és verbális képességeimet maximálisan kihasználva a lehető legteljesebb és legértelmesebb választ adtam. Ebből kifolyólag jogosan reméltem, hogy azért fordított hátat a kocsinak, és indult a kapu felé, hogy azt kinyissa. De nem ez történt. A kapunál megfordult, és visszajött. Még egyszer feltette ugyanazokat a kérdéseket, és mivel az időközben eltelt 20 másodpercben semmilyen metamorfózison nem estem át, hát megismételtem korábbi válaszom. Ezek után megint csak a kapuhoz indult, de most nem ugyanott hanem az őrbódé bejáratánál állt meg. Levette a sapkáját, megvakarta a fejét, visszatette a sapkáját, majd visszajött a kocsihoz. Kérdés és válasz ismételten. Kezdett lilulni a fejem, valószínűleg a hangom is torzulhatott, és vesztett a megszokott udvariasságából, feltéve, ha ezzel általánosságban jellemezhetem, mert egy kissé ijedt és zavart szempár nézett vissza rám.  Természetesen a procedúra nem szakadhat félbe. Az ellentétes a szabályzattal, tehát folytatódott.  Leereszkedtek az oszlopok. Ekkor a sofőr újraindította a motort, amit időközben leállított, ugyanis itt, mint ahogy az a Halál 50 órája című filmben elhangzott, a benzin vér, azaz nem pazarolható egy ilyen időigényes helyzetben, mint amiben mindketten voltunk, helyesebben ültünk.  

Nos, motor újraindít, mivel a cölöpök – nem Horn Gyuláéi – ereszkednek. A vaskapu a cölöpök mögött egy méterre viszont nem mozdult. Ekkor egy másik katonai jelent meg, és a magyar jakobinusok korát idéző káté újra kezdődött. Ebben a pillanatban már ketten lángoltunk a kocsiban annak ellenére, hogy sofőrünk a legtürelmesebb fickó, akivel valaha is találkoztam, de ezt valószínűleg már az ő idegei sem bírták. A második párbeszéd sorozat végeztével végre szezám tárulj. El sem tudtam képzelni, mi lehet odabent, ha egy ilyen rítust kellett eljárni hozzá. Már a Fort Knox-i aranyrudak egy-egy darabját vizionáltam lelki szemeimmel, amikor fejbecsapott a nyers valóság: egy ronda, jellegtelen, szürke betonépület és az ellenőrzés következő fázisa a belső cölöpsor előtt.  Ismétlem diplomata rendszámú kocsiban ülve. Ekkor megkérték sofőrünket, hogy nyissa fel a csomagtartót anélkül, hogy kiszállna a kocsiból. Vajon mit tesznek azok, akinek a kocsijában nincs még beépítve a megfelelő kallantyú ehhez? 22-es csapdája. Aki nem nyitja fel a csomagtartót, nem juthat be. Ha viszont nem szállhat ki, akkor nem tudja felnyitni. Nem mintha minden vágyam az lett volna, hogy bejussak az amerikai nagykövetségre, de hát a kötelesség!  

A csomagtartó átvizsgálása után a kocsi aljának tükrözése következett. Ezt aztán végképpen nem értettem. Kissé idő-, költségigényes és feltűnősége miatt abszolút nem célravezető hobbi lenne, ha beruháznék egy drága mercibe, amiből egy van az egész országban, csak azért, hogy miután a nepáli külügy sok tisztviselőjét egy diplomáciai rendszámért megvesztegetve, és a kocsit hivatalos EU relikviákkal agyonveretezve a városban furikázhassak, hogy majdan az Egyesül Államok nagykövetségének udvarában a bombát a kocsi aljában becsempészve eljátszhassam az öngyilkos robbantót. Ja, és mindezt diplomata létemre, azaz további költség és idő, hogy elnyerjem a megbízást, felruházzanak a megfelelő státusszal, kiutazzam, és hozzáfogjak áldásos szakmai tevékenységemhez. Arról már nem is beszélve, hogy elvileg szövetséges entitást képviselek. Abba már bele sem merek gondolni, hogy min kell a nem különleges státuszú látogatóknak átesniük. 

A tükrözés végeztével a belső cölöpök előtt illetékes katona a kocsi elejéhez fáradt, lehajolt, egy darabig a Mercédesz emblémát bámulta, majd felnyitatta a motorháztetőt is. Minek után ott sem találtak semmi oda nem valót, tovább hajthattunk az épület bejáratához. Utam ettől a ponttól egyedül vezetett. A főbejáraton belépve, természetesen igazolnom kellett magam. Itt már egy tengerészgyalogos hölgy vett a gondjaiba, aki udvariasan megkért, hogy menjek át a detektoron, ami reagált a zsebemben lévő öngyújtóra. A dühtől és a poszt-traumatikus sokktól elvarázsolva minden zsebemet hirtelen kiürítettem. A teljes kiürítés előtt azonban megszólalt a hölgy: „Rendben van, uram”. A rendszer hibaforrása. Ha mégis lett volna nálam valami, ami esetleg ketyeg, akkor ebben a pillanatban szabad lett volna az út a detonációhoz. És pont az ellenőrzés utolsó fázisa lett volna az a banánhéj, amin el lehet csúszni. Arról már nem is beszélve, hogy az épület halljában már súlyos következményekkel járhatott volna egy esetleges robbanás. 

Elérkezett a nagy pillanat, a bejegyzés. Ha jól emlékszem valami olyasmit írtam, hogy „Az Európai Bizottság nevében szeretném legőszintébb részvétünket és együttérzésünket kifejezni. Osztozunk az amerikai nemzet egy olyan kiváló államférfi elvesztése miatt érzett fájdalmában, mint Gerald Ford elnök”. 

Mindezzel körülbelül három perc alatt megvoltam, ami magában foglalja azt is, hogy nem tudtam megállni, el ne olvassam, mit írtak az előttem érkezők. Azt hiszem, én vittem leginkább túlzásba. Szóval három perc egy legalább tízszer hosszabb hercehurcáért cserébe. Megérte!

Visszatérve dán kolleganőm megkérdezte, mit írtam. Elmondtam neki. Ő is egyetértett velem abban, hogy ezt alaposan felülfogalmaztam. Gerald Ford, így belegondolva, nem foglalhat helyet a leghíresebb és legmegbecsültebb amerikai elnökök között. Elődje és annak botránya árnyékában töltötte ki egy évnél alig hosszabb hivatali idejét, hogy azt követően biztos ellenszavazatokkal veszíthesse el a választást. Majd megkérdezte, hány éves volt Ford. Mondtam neki, hogy a híradások szerint 93. Erre a lehető legkompaktabb reflexiót adta. „Hát akkor már éppen ideje volt.”  

Nem tudom, hogy a világ minden tájáról, hány gyászkönyv érkezett vissza Washingtonba, de minthogy mindegyiket megőrzik, hát most már én is kötve-fűzve olvasható vagyok a kongresszusi könyvtárban. Másoknak egy élet kiváló tudományos vagy szépirodalmi munkája volt szükséges ehhez. Én olcsón megúsztam.

2 komment

Közlemény 2

2007.02.04. 10:10 WeFe

Továbbra is köszönöm a kommenteket. Még mindig arra inspirálnak, hogy folytassam, de néha közbeszól az élet, és fáradtan este nyolckor munkából hazaesve nincs energiám írni. Természetesen tudatában vagyok annak, hogy ez a blog folyamatosság nélkül semmit sem ér, így figyelembe véve azt, hogy én szeretnék legkevésbé az lenni, aki komolytalanná teszi ezt az egészet, megpróbálok egy-egy heti összefoglalót írni legfrissebb élményeimről, de nem merem megígérni. Elképzelhető, hogy a kevésbé érdekes események kimaradnak, vagy csak egyszerűen később visszaemlékezésként kerülnek be. Tudom, most rögtön három heti összefoglalóval tartozom.

Annak érdekében, hogy az individuális párbeszédeknek ne az az oldal adjon otthon, a kommentekre külön emailben egyesével válaszolok a kommentálóknak, de erre sem merek ígéretet tenni.

5 komment

Első bejegyzés - további folytatás

2007.01.12. 17:18 WeFe

Nos, a politológiai eszmefuttatást mindössze azzal a zárszóval illetném, hogy Nepálban annyi kommunista párt van, mint a világon összesen. Természetesen az eredeti ideológiával köszönő viszonyban sincsenek. Valamennyi párt – beleértve a kommunistákat is – baloldali vagy részben baloldali retorikájával inkább csak a társadalom elégedetlenségét igyekszik meglovagolni, és érzelmi húrokat pengetni. A politika egyik szereplőjétől sem idegen a populizmus, amely néha olyan méreteket ölt, hogy egyes magyar kormányfők (beleértve az exeket is), akiket a populizmus avatott szakértőinek gondolnánk, ipari tanoncok nepáli kollegáik mellett.

Hogy szemléltessem a dolgot, mintegy summázatát adnám a hétköznapi jelenségeknek. A két fő erőcentrumot a Hétpárti Szövetség és a maoisták képezik. Az előbbinek a miniszterelnök pártján túl még hat, valamely híresség vagy annak özvegye, gyermeke, egyéb leszármazottja által vezetett párt a tagja. Gondolom a tagok száma a szövetség nevéből adódóan egyértelmű. A tagok felsorolásába most nem mennék bele. A retorika szintjén a maoisták elkötelezettek a demokratikus jogállam és az össztársadalmi béke mellett. Ugyanakkor ha a szövetség valamelyik pártja vagy annak ifjúsági szervezete konferenciát, nagygyűlést noch da zu demonstrációt szervez – tehát egyszerűen politikai jogaival kíván élni –, a maoisták megjelennek a helyszínen, és egyszerűen összeverik azt, akit érnek. Amennyiben a mellékerőt képező és egyben közös ellenség legitimisták merészelnek hasonló eseményeket tartani, mindannyian megjelennek, és együtt verik el a legitimistákat. A pártok ifjúsági szervezeteinek vezetőit amúgy csak hobbiból is megverik a maoisták politikai rendezvényen kívül.

Egy időre befejeztem a politikát, ígérem. No de lássuk csak, mit érdemes még megemlíteni az első két hét történéseiből!

Az első munkanapon megemlékezéseiből kifelejtettem egy fontos momentumot, ami szintúgy meghökkentett. Miután borozgatós kollegáimmal megismerkedtem, egyikük, az adminisztráció vezetője, a sokoldalú, a három diplomás – három az egyben, az amerikaiak még samponnak néznék azon túl, hogy nem hinnék el diplomái számát – körbevezetett, így bekísért dán kolleganőmhöz, aki bemutatkozás után a következőképpen adta tudomásomra felmondását alig négyhavi munkaviszony elteltével: „Én és az unióm befejeztük!” Nem állíthatom, hogy nem döbbentem meg. Miután megmutatták az irodámat, ami rögtön a nagyköveté mellett van, leroskadtam újdonsült székembe, és gondolkodni kezdtem. Most már bánom. Nem kellett volna. Ilyen állapotban sok marhaságra következtet az ember, aminek később a fele sem bizonyul igaznak. De hagyjuk egyelőre!

Első sokkrohamom és beavatásom csütörtökön történt, majd a péntek is eltelt békésen. Az rohant, akinek rohannia kellett a hazainduló gépe után. A helyiek egyszerűen hazamentek. A dán kolleganőm és az első beosztott úgy döntöttek, hogy családjukkal itt töltik az ünnepeket. Én is visszaslattyogtam a szállodába, és a magam részéről kialudtam magam. Későn is ébredtem szombaton. A nap további részét csecsemő üzemmódban töltöttem: evés, alvás. Minthogy 24-re se voltak különösebb terveim, ebéd után bementem a delegációra. A szálloda recepciósa távozáskor felhívta a figyelmemet, hogy vasárnap lévén szokásos áramszünet lesz 5 és fél 8 között. Na paff! A szentestét ugyan nem azzal terveztem tölteni, hogy ülök a munkahelyem, ahol van generátor, így nem igazán számít az áramszünet, és kuksolok a számítógép előtt, míg az véget ér. De ha egyszer így alakult, nincs mit tenni.

Tehát, gondoltam, a melléképületben állandó szálláshelyet kapó ciprusi kolleganőm, aki hazautazott, irodáját és gépét használom felhasználói nevem és jelszavam nem lévén. Ő pedig volt olyan kedves, hogy rendelkezésemre bocsátotta az övét. Annak ellenére, hogy Brüsszelben pontosan tudták, mikor foglalom el hivatalomat, a felhasználói név és jelszó csak jóval később lett kész. Úgy látszik, ott sem minden tökéletes.

Épphogy bejelentkeztem a gépbe, és megnyitottam az internet explorert, a rendszer újabb jelszót kért. Akkor értettem meg, hogy az Európai Uniónál egy dolog belépni a számítógépbe, és más dolog használni az internetet. Kedves kolleganőm, gondoltam, és ezt később meg is erősítette, abban a naiv hitben magát ringatta magát, hogy tudom majd a netet is használni, mivel az explorer megnyitáskor előugró ablakban bejelölte, hogy gép jegyezze meg az internethez szükséges jelszót. Csakhogy a gép valamiért nem tette. Azaz ott ültem, várva az áramszünet végét annak lehetősége nélkül, hogy akár egyetlen emailt is írhattam volna azoknak, akiket hátrahagytam, de legalább az intranethez volt hozzáférésem. Ugyanis ahhoz nem szükséges külön jelszó. Rengeteg hasznos információra bukkantam az ott töltött órák alatt, mint például köszöntések, üdvözletek, jókívánságok és karácsonyi hírek külön kiadásban többek között arról, hogy az Európai Bizottság épületeiben még az ünnepek alkalmával is tilos gyertyát gyújtani. Erre azért magamtól nem jöttem volna rá! Amúgy is, a karácsonytól függetlenül én például nagyon szeretek gyújtogatni a munkahelyemen. A dohányzóban is mindig gyújtogatok. Igaz, ha mást nem is csak cigarettát.

Karácsony első napján, gondoltam, ebéddel kezdem a napot lévén fél egy. Korgott a gyomrom, tehát levágtáztam a szálloda éttermébe, ahol a pincérek udvariasságból jó hangosan boldog karácsonyt kívántak. Amire én viszontkívántam. Majd a következő másodpercben már röhögtem is magamon. A pincérek csak diszkréten megmosolyogták balgaságom. Hát igen, minek is kívánnék nekik boldog karácsonyt egy olyan országban, ahol a lakosság túlnyomó többsége hindu, maradék pedig buddhista vagy muzulmán. Bakimat és ebédemet követően ismét csak a delegáción kötöttem ki. Az őrök biztosan csodálkoztak. Hülye gyerek! Már a második szabadnapján jön be a munkahelyére. Valós indokaimat azóta sem osztottam meg velük. Igaz, ők sem merték megkérdezni, mi a nyavalyát kerestem ott az ünnepek alatt. Továbbá az is igaz, hogy nem is dolgoztam munkaeszköz híján.

Mindeközben viszont rájöttem, hogy nem kell tovább fagyoskodnom az alig fűthető melléképületben, hiszen a saját gépemen is be tudok lépni idegen névvel és jelszóval, hiszen hálózatba van kötve minden gép. Gondoltam, az irodámban olvasgatom az intranetet, amin azért tényleg vannak hasznos dolgok. Mivel a francia biztonságtechnikusoktól kaptam egy személyes kódot, amivel kikapcsolhatom a riasztót a földszinten és elméletileg az irodámban az emeleten, hát bementem. Egészen addig nem volt baj, amíg a földszintem tettem-vettem, kávét főztem, napilapokat olvasgattam, és az udvaron rágyújtottam. Amint viszont kinyitottam az irodám ajtaját, miután felmentem az emeletre, a riasztó azonnal megszólalt. Mit megszólalt, szirénázott! Még hozzá olyan erővel, hogy kirohantam. Az őrök természetesen összeszaladtak. Próbáltuk megbeszélni, hogy mitévők legyünk, de a kapunál se hallottuk egymást. Szerencsére egy idő után a sziréna leállt. Mindeközben egy gondolat motoszkált a fejemben: mit fogok kapni ezért a biztonsági megbízott kollegámtól, aki a riasztást nemcsak azért észlelhette, mert közel lakik a delegációhoz, hanem a rendszer a mobiljára is folyamatos hangüzenetet küld.

Utólag rá kell jönnöm, hogy ezt a hangerőt egész Katmandu hallgatta. A királyi család nyugalma, akik csodaszép palotájukban a delegáció előtt laknak, és a királyi gárda idegállapota miatt nem is aggódtam annyira, inkább csak a kollegiális következmények miatt. Mégis csak karácsony első napja volt. Noha nem az én hibám, hogy olyan kóddal hitegettek, ami aztán fabatkát sem ér. Azért abban bizakodtam, hogy ezzel még nem ütöm meg diplomáciai szempontból a persona non grata, hivatali aspektusból a totál alkalmatlan kategóriát. Felelős kollegám valahogy megsejthette, hogy én vagyok a probléma forrása. Hívta az őröket, és kérte, hogy kapcsoljanak be. Csak hangosan nevetett a telefonban, és azt mondta, szent meggyőződése volt, hogy ő fogja elsőként kiakasztani a rendszert.

A jövőre nézve megadta az általános kódot, ami minden, a riasztó által behatárolt zónát kikapcsol. Nos, ez szintén nem bizonyult igaznak. Vannak különösen szenzitív zónák, mint ahogy ez modern biztonságtechnikában szokás, tehát minősített infót nem osztok meg, amelyeket általános kóddal nem lehet kikapcsolni, sőt azokat csak más, elkülönített vezérlőpultról lehet aktiválni és deaktiválni. Így a következő napot én egyedül, majd később kollegáim is három külön forrásból eredő eltérő ritmusú és hosszúságú pityegésben töltöttük. Ennyit a francia biztonságtechnikáról. Franciákkal bort kell termeltetni, az ilyen dolgokat meg ráhagyni a németekre. De nem elég, hogy felszerelték, még garanciát is vállaltak rá. Azaz jönnek vissza, és ezt az amúgy is használhatatlan rendszert – hangerejét kivéve – majd toldozzák-foltozzák.

Mint ahogy említettem, az általános kód jövőre nézve való használhatatlansága miatt az incidens még egyszer megtörtént, mondanom se kell. Éppen munkaértekezletet tartottunk a tárgyalóban az első munkanapon az ünnepeket követően, amikor a riasztó ismét csak megszólalt (halvány eufemizmus!). Valószínűleg a tetőtérben lehetett valami élőlény, ami megszólaltathatta a szirénánkat. A tetőtér ugyanis különösen szenzitív zóna, mint mindenütt. Így nem lehet egyszerű eljárás keretében a riasztót deaktiválni. Tehát munkaidő alatt is aktív a rendszer abban a zónában. Kollegáim úgy felugrottak az asztaltól, hogy a székeiket is magukkal rántották. Ekkor már azonban mint egy évszázados rutinnal rendelkező álltam fel az asztaltól a legkisebb ijedtség nélkül, és kapcsoltam ki a rendszert. Én, aki kezdő diplomata létemre a királyi családot is megzavarom pihenésében. Még szerencse, hogy Nepálban vagyok! Azt hiszem, a Buckingham környékén nem hagyták volna különösebben szó nélkül ezt az egyszemélyes performanszomat egy átlagos december 25-én.

Visszatérve karácsony első napjára, az incidens után úgy döntöttem, nem maradok a delegáción, és visszatérek ideiglenes hajlékomba, melynek éttermében leöntöttem a torkomon két pohár vodkatonikot. Erre két indokom is volt. Egy poszt-traumatikus sokk, kettő dezinficiálás. Elég olvasnivaló volt már eleve a szobámban, így az unalomtól nem félvén, megelégedtem az innivalóval vacsora gyanánt, és visszavonultam. Kezembe akadt megbízott első beosztott, kinevezett biztonsági vezető kollegám által készített jegyzet, mely többek között Nepál élővilágáról is tartalmaz egy szösszenetet. „Kobra, vipera, mérges pókok, olykor skorpió 2000 méter alatt” (szó szerint). Még jó, hogy csak olykor! Ráadásul Katmandu 1825 méter magasan fekszik.

Tekintve, hogy édesanyám filozófiáját – pontosabban szólva félelmeit – örököltem, azaz semmilyen élőlényt nem szeretek, amelyiknek négynél több vagy annál kevesebb lába van, és a preferált csoportból is meghatározottakat vagyok képes akár csak elviselni, valamint hogy pontosan állatügyi okok miatt – az időjárásról nem is beszélve – nem választottam valami csodálatos trópusi országot, komolyan el kezdtem gondolkodni, hogy jól választottam-e. Később persze nepáli kollégáim röhögve megnyugtattak, hogy az említett fajokat már 10 éve nem látni Katmanduban. Amely logika számomra azért hibás, mert egy-egy veterán még maradhatott a városban. Másfelől a királyi palota közelében található egy hatalmas nagy kobraszobor, ami arra enged következtetni, hogy ez a nép ismeri ezt az állatot. Tehát valaha testközelben kellett élniük. Ezt a szobor részletessége és jól kimunkáltsága is alátámasztja. Harmadrészt rajtam a későbbi vigasz aznap este kezemben a könyvvel eleve nem segíthetett.

Ekkor történt meg, ami elkövetkező álmatlanságom okozója volt. Mivel a legfelső emeleten laktam a szállodában, hát pontosan hallottam, hogy a tetőtérben megmozdul valami. Mindezt percekkel az után, hogy sikerült megemésztenem, a skorpió csak olykor fordul elő 2000 méter alatt. (Jelzem, csak úgy kíváncsiságból rákérdeztem a jegyzet szerzőjénél, mégis mit ért ez alatt a nem egészen egzakt időhatározó alatt, de már ő sem tudta.) Fürdőszobai ablakom fogyatékosságát ismervén, gondoltam, nem árt becsukni a fürdő ajtaját. Na és előtte a fürdőben lehajtani a deszkát. Mégse másszon ki onnan semmi emberi civilizációba nem való! Ezt követően arról is meggyőződtem, hogy a szoba minden nyílása megfelelően zárva van-e, majd nem is tudom hogyan, de elaludtam. Reggel természetesen mindent leellenőriztem, és megállapítást nyert, hogy a rendszer ellenállt a behatolónak. Talán nem is akart behatolni.

Ugyanez a nesz másnap, gyakorlat megismételve. Miközben rájöttem, hogy nem szóltam az igazgatónak, nézesse meg, mi randalírozik a tetőtérben felettem. Majd megint elfelejtettem szólni a következő reggel. Lassan hozzászoktam az „ötödiken” lakó vendéghez. Végül is nagy zajt nem csinált, csak motoszkált. Az elalvás az emberi pszichére gyakorolt hatása miatt ment nehezen. Mire egyik este elkezd nagyon gyorsan mozogni. Azt már korábban is gyanítottam, hogy skorpió nem lehet. Egyrészt a skorpió nem mozog gyorsan, másrészt nem is hallanám tekintve tömegét. A kígyó viszont még benne volt a pakliban. Mindez nem volt elég. Elkezd szaladgálni, majd egyik helyről a másikra ugrándozni. Ekkor megnyugodtam. Négylábú, vagy már lehet, hogy csak három. De ennyi kedvezményt én is adhatok.

Már csak két említésre méltó momentum van, mielőtt a jelenre térnék.

30-án reggel fél 11 körül felhívott Lal Bahadur (ejtsd: lálbádur). Róla azt kell tudni, hogy előle nincs menekvése külföldinek. Harminc éve ingatlanügynök. Szakterülete: állandó szállás diplomatáknak. Később, délután büszkén is mutogatta városszerte, milyen magas méltóságoknak mit szerzett. Bámulatos. Mindenhol van információforrása, mindenre figyel. A mai napig sem tudom – bár próbáltam óvatosan kihúzni belőle –, honnan szerezte meg a nevemet, és honnan tudta, hol szálltam meg, de a recepciós később mondta, név szerint kért. Mindenesetre szombaton reggel, amikor csörög a telefon, és az ember azt sem tudja fiú-e vagy lány, könnyen azt mondja a szálloda recepciósának, hogy a hívót kapcsolja be. Őszintén szólva abban az állapotban még az ördögnek is igent mondtam volna.

„Ház szükséges?” – kérdezte. A magam, fáradtságtól pláne bonyolultabb módján megértettem vele, hogy csak lakást keresek, ház nem érdekel. Csak azért nem, mert nincs bútorozott ház kiadó. Ez itt nem szokás. A helyiek sem ostobák. Nagyon jól tudják, hogy a házat bérelni szándékozó külföldiek legalább öt konténerrel érkeznek ide. Egyébként a bérleti díja kevesebb lenne, mint egy apartmané. Ezen túljutva, megbeszéltük, hogy találkozunk. Javasoltam a délután két órát. „Nem jól reggel?” – hangzott a következő kérdés. Mondtam neki, hogy általában nem vagyok jól reggelente, különösen, ha felébresztenek. Egyébként az angol módra értelmezett reggelből is alig volt hátra másfél óra. Kapkodni pedig egyáltalán nem volt kedvem.

Kettőkor azonban találkoztunk, és körbecipelt a városban. Annak ellenére, hogy mondtam, ház nem érdekel, kettőt mégis megmutatott. A harmadiknál már hevesen tiltakoztam, és csak kívülről voltam hajlandó megnézni. A háztűznéző után ismét csak a delegáción találtam magam. Olvastam egy keveset, majd vissza a szállodába.

Vacsoraidő újfent. Az eddigi kedvenc helyi specialitásomat rendeltem, melynek neve mo mo. Kinézetét, összetevőjét, és mindenét tekintve olyan, mint a ravioli vagy az orosz pilményé. Attól eltekintve, hogy a tésztába tekert csirkehúst köris lében főzik meg. Én ebből a finomságból kértem a ház lehető legcsípősebb kiadásában, amihez még csípős szószt is felszolgálnak. A szószból két adagot rendeltem. Tehát dupla csípős a négyzeten.

Másnap reggel már bántam, mivel pokoli kínok közepette ébredtem, és egy föld-levegő rakéta sebességével hagytam el ágyamat a toalett irányába. Röppályámat nem is akadályozta más, mint a fürdőkád mellé helyezett felmosóvödör, amiben majdnem orra buktam. A vödörrel már az első nap óta problémáim voltak, hiszen a kád mellett nemcsak, hogy útban van, hanem higiéniai kifogásaim voltak vele szemben a következő értelemben.

Ebben a szállodában praktikus okokból a fogast közvetlenül a fürdőkád mellé fúrták fel a falra. Eddig rendben is van. Azt már viszont nem értem, hogy miért éppen vállmagasságban. Lehet, hogy ez csak nekem vállmagasság, és az őslakosokat illetően már szemmagasság. Mindenesetre egy olyan ember pizsamanadrágja, aki legalább 180 cm magas, mint én, pontosan belelóg a felmosóvödörbe, ha az az eredeti helyén van a kád mellett. Arra már nem is szeretnék igazán kitérni, hogy mit keres egy felmosóvödör egy vendég szállodai szobájában állandó jelleggel. Tehát a vödröt áthelyeztem a fürdő sarkába a mosdó alá még megérkezésem napján. Másnap a vödör ismét a helyén. Megint csak átraktam a mosdó alá. Harmadnap ugyanez, és a csiki-csuki így folytatódott tovább, amíg én bizonyultam gyengébbnek, és feladtam. Ezért is fordulhatott elő, hogy az ominózus vödör akadályt képezett azon a gyötrelmes napon.

Az éppen csak gyötrelmesnek aposztrofált napot végig az ágyban töltöttem. Helyhez kötve, mert ha vészhelyzet esetén 5 méternél messzebb vagyok az ilyenkor sűrűn használt fürdőszobai kelléktől, az már beláthatatlan következményekkel járt volna. Az emelet tisztaságáért felelős hölgy nagyon kedvesen körbetakarított, bár próbáltam neki elmagyarázni, hogy csak egy kis egyedüllétre van szükségem. Sajnos nem értette. Sőt bármikor hosszabb angol mondatokkal terhelem, udvariasan elmagyarázza, hogy alig beszél angolul, és csendben végzi tovább a dolgát. Ám aznap, mikor meghallotta azt a szót a hosszú mondatban, hogy beteg, elsápadt. Hirtelen odaugrott, és a homlokomon ellenőrizte, van-e lázam. Ez a törődés nagyon jól esett. Hál’istennek lázam nem volt, csak középtáji görcseim, amit kizárólag magamnak köszönhettem.

Telt-múlt az idő, a nap lassan ereszkedett lefelé az égbolton. Maximális teljesítményen zakatolt a fűtés, ami elnyomta a tévé hangját, ami amúgy is potom 11%-os hangerőnél csak sípolt, normális, érthető hangot nem produkált. Mindennek tetejében 9 óránál hideg levegő érkezik, mert a fürdő ajtaja nyitva, hogy valami meleg levegő mégis bemenjen a szobából. A vázolt körülmények ellenére valahogy félálomba merültem, és kezdtem valami megkönnyebbülés félét érezni, mikor minden elektromos készülék leállt. Először azt hittem, sikerült lecsapatnom szobám biztosítékát, de ránéztem az órámra, és láttam, hogy öt óra van. Hirtelen kapcsoltam. Vasárnap. Kormányzat által elrendelt áramszünet. Ebben a pillanatban megértettem, amit érkezésem napján fel sem foghattam, hogy miért is van gyertya az ágy melletti éjjeli szekrény fiókjában.

Hat órára már kukk sötét volt, ráadásul semmilyen eszköz nem volt a szobámban, amire a gyertyát ráállíthattam volna. Tehát minden alátét nélkül meggyújtottam a fa íróasztalon, ami a tükör előtt van, gondolván, ezzel megduplázom a fényt.

Megfigyelés: a nepáli gyertyák a legjobbak. Fogalmam sincs, milyen különleges viaszból vagy gyártási technológiával készülnek, de égés közben csak annyi viaszt olvasztanak meg, amennyi az égéshez valójában szükséges, és a gyertyatörzs oldalán semmi megolvadt felesleg nem folyik le, tehát alátét nem is szükségeltetik.

Már csak azon iparkodtam, hogy az ágyban fekve minden különösebb nehézség nélkül megérjem a fél nyolcat, mikor is az áram remélhetőleg visszajön. Azon morfondíroztam, hogy vészhelyet esetén nem lesz idő, az íróasztalig eljutni, és még a gyertyát is felkapni, ha súlyos következmények nélkül akarok eljutni a célállomásig. Ugyanakkor a „fényforrás nélkül a célállomáson” alternatíva sem hatott bíztatónak. Nem maradt más hátra, mint rimánkodni a fél 8-ért, de könyörgésem és komolytalan fogadalmaim címzettje valószínűleg olyan mértékben el lehetett foglalva a szilveszterkor megszokott – igényesebbek esetében a fehér fajansz felett – könyörgők szavaival, hogy rám már nem maradt se ereje, se ideje. Fénysebesség mellett vett repülőstart közben úgy határoztam – erre még azért volt időm –, hogy a B alternatíva győzött, azaz fényforrás nélkül lenni, de a célállomást időben elérni.

Summázat: szilveszter éjszakáján én és a hasmenésem kettecskén egy ágyban romantikus gyertyafény mellett, miközben valahol az utcában lévő, nyitott ablakon át is jól hallható állami transzformátor igyekszik az este hátralévő részére szükséges áramot felhajtani.

Fürdőszobám esti hőmérséklete azon a gyötrelmes napon arra ösztönzött, hogy valamit sürgősen kitaláljak. Tehát 2006-ban a szilveszter számomra szellemi megerőltetést is jelentett, amit amúgy nem szokott.

Megoldás jégveremre, esetemben fürdőszobára: kattanásig ki kell nyitni a melegvízcsapot – persze szigorúan áram által üzemeltett fényforrás mellett –, a forró vizet a kád mögötti csempére irányítani. És íme: a gőzfürdő!

Előnyök: a fürdő hamar bemelegszik, és hasmenés idején – ígérem, ezután hanyagolom a témát – ülve, kényelmesen lehet „mosakodni” a hatalmas gőzben, miközben az ember ezalatt könnyít magán.

Hátrányok: a gőztől eleve nem lehet látni, aminek egy része le is csapódik (talán jobban kellett volna figyelni fizika órán, és akkor előbb eszembe jut, mert megjegyeztem volna!), amitől csúszik a padlócsempe.

Fáj a hátam. Rá kell jönnöm, hogy valójában csak harmadannyira fáj, mint lehetne, ha esés közben a kád mellé rendszeresen visszahelyezett vödör részben fel nem fogja a padlócsempével való ütközést. Be kell látnom, hálával tartozom a takarítónőnek.

Fogmosás közben ma először leheletnyit rátámaszkodtam a mosdóra, ami ennek köszönhetően jelentősen elmozdult. Azt hiszem, többé nem teszem.

10 komment

Közlemény

2007.01.08. 14:37 WeFe

Nagyon köszönöm az e-mailben küldött hozzászólásokat. Mindegyik nagyon jól esett. Nem is gondoltam volna, hogy ekkora érdeklődésre tart majd számot ez az oldal. Eredendően csak könnyed mulatságnak szántam, de innentől kezdve komolyan veszem. Persze azzal, hogy a könnyedséget igyekszem megőrízni.

Az a galád, aki letiltotta a kommentárok lehetőségét, természetesen én voltam, de a sok pozitív szándék és jelzés miatt ezt most feloldottam. Ez viszont - kellő öniróniával szólva - azzal jár, hogy a saját naplómat már olvashatom is, nemcsak írhatom.

Sajnos ma többre nem fut az erőmből, mert korán jöttem dolgozni, és még mindig itt vagyok. Pedig helyi idő szerint már fél 8 van. Vacsoraidő! Azt hiszem, összeszedem a cuccomat, és megyek. HOLNAP FOLYTATOM.

14 komment

Első bejegyzés - folytatás

2007.01.07. 09:05 WeFe

Pénzt váltottam, majd irány a kijárat.

A kijáratot biztonsági kerítéssel barrikádozták el, ami körül hemzsegett a tömeg. Főleg a taxisok, akik nagyon kedvelik az európai és amerikai turistákat. Vagy bármely fizetőképes utast, de azok inkább az említett körből kerülnek ki. A kerítésen belül tétován álltam, és szemeimmel valami EU jel vagy felirat után fürkésztem, miközben megszámlalhatatlan helybeli ordította felém, hogy "TAXI, Sir, TAXI!". Egy nepáli határőr észrevette tetovaságom, odajött, és megkérdezte, hogy óhajtok-e taxit. Mondtam neki, hogy nem, és elméletileg az EU Delegációtól van itt valaki, aki rám vár. Elmosolyogta magát, majd az orrom elé mutatott. Ott állt a delegáció beugró sofőrje - az állandó szabadságon lévén - kezében egy táblával, amin óriási betűkkel felírva EU Delegáció. Éppen, hogy a szememet nem bökte ki. Talán ezért is nem vettem észre. Bár egy ilyen repülőút után az ember néz, de nem lát.

Miután kiléptem a kerítésen kívülre, helyiek tucatja ugrott rám. Fele taxit ajánlott, másik fele pedig a szolgálatait. Nagy nehezen megértettem velük, hogy nincs szükségem taxira, de ez nem bátortalanította el azokat, akik a csomagomat akarták cipelni. Amit amúgy sem kellett volna, hiszen szerzetem a csomagfelvételnél egy kocsit, amire minden egyes darab tökéletesen ráfért. Így viszont nekiláttak, hogy utat vágjanak nekem a tömegen keresztül, ami viszont azzal végződött, hogy pont őket kellett leginkább kerülgetnem, hogy eljussak az autóig. Amint a másodsofőr - aki olyan gyorsan hadarta el a nevét, hogy azóta sem tudom - felnyitotta a csomagtartót, ideiglenes kisérőim majdnem kitépték a kezemből a kocsit, és bepakoltak a csomagtartóba. Majd az következett, amire számítottam. Benyújtották a számlát annak ellenére, hogy sokáig hevesen tiltakoztam a szolgálatuk ellen, de feladtam, és ezzel alávetettem magam a későbbi fizetési kötelezettségnek, ami, ismerjük el, teljesen jogosan terhelt engem. Minthogy kisebb címlet nem lévén nálam, előkaptam 10 eurót, és a csoport spontán vezérszónokának kezébe nyomtam. Azaz nyomtam volna, ha ő első ízben nem kezd el ellene tiltakozni, és aprót követelni, amit szétoszthat. Ekkor viszont úgy éreztem, hogy megérkezésem délelőttjén 22 óra út és két órányi a csomagomra való várakozás után már annyira túlárad a külföldiek iránt érzett figyelmesség és az őket körülvevő nyüzsgés, hogy a vezérszónokot nagyon szépen megkértem, az osztozkodást intézze el saját hatáskörben, bármi is legyen a vége.

Miközben a csomagomra vártam, az alábbi első megfigyelést tettem. A nepáliak nem tartanak akkora távolságot társaiktól, mint az európaiak. Sőt éppen ellenkezőleg, a legnagyobb tömegen is képesek áthatolni, nem számít, hogy egymást agyonpréselik, csakhogy a poggyászt keringtető szalag közelében legyenek. Továbbá nem számít, hogy kinél van az a fránya gurulós kocsi. Még ha ideiglenes bérlője - jelen esetben én - rá is támaszkodik, vagy a kézipoggyászát már rátette, ráülnek, míg várnak a csomagjaikra, vagy rá is rámolnak, ha már levették a csomagjukat a futószalagról. De úgy voltam vele, miért ripakodjak rájuk, végül is ők is és a csomagjaik is elférnek azon a kocsin, amíg az enyém meg nem érkezik. Ráadásul nem azért jöttem ide, hogy tipikus felsőbbséges európai módjára viselkedjem. Ellenkezőleg, még a látszatát is el szeretném kerülni!

Ezt a beveztő kalandsorozatot követően elindultunk a szállodába. Útközben igencsak meglepő életképnek lehettem tanúja. Valószínűleg iskola lehetett az épület, aminek romos udvarán gyerekek fociztak. Az udvar egyik szegletén egy tehén - vagy jak - békésen kérődzött, de a gyerekek nem bajlódtak vele, egyszerűen körbefocizták. Mindez csak furcsának hatott a katmandui forgalom mellett. Az először idelátogatónak komoly félelmei támadnak a városi forgalomban. Arról nem is beszélve, hány bátor külföldi akadna, aki ebben a városban vezetni merne.

Megérkeztünk a szállodába, ahol nagyon szívélyesen fogadtak, és rögtön közölték velem, három francia kollegám is ott szállt meg, akikről később kiderült, hogy világszerte több EU Delegációnak megbízással dolgozó biztonságtechnikusok, és még azon a héten tovább is állnak.  Maga a szálloda ütött-kopott, de tiszta, és egy sarokra van a delegációtól, ami a lehető legfontosabb. Ennél sokkal rosszabb is lehetne. A személyzet végtelenül udvarias és szolgálatkész. Ez pozitívum. A szobám legkomolyabb fogyatékossága, hogy a fürdőszobában csak ablakrács és szúnyogháló van az ablakkeretben, ami miatt minden reggelre jégveremmé válik a fürdő. Ez csak a reggeli fürdés miatt problémás, mert napközben 17-18, sőt megkockáztatom, egyes napokon 20 fok van, de azért a szobai fűtést maximumra kapcsolva, sikerül egy kis hőt beterelnem a jégvermembe.

Annak ellenére, hogy iszonyatosan fáradt voltam, érkezés után gyorsan lezuhanyoztam, megborotválkoztam, és besétáltam legújabb munkahelyemre, ahol egy kisebb meglepetés fogadott. Néhány kollegám ünnepi hangulatban egy-egy pohár borral a kezében. Bemutatkoztak, majd felvilágosítottak, nem engem ünnepelnek, hanem a nagykövet távollétét. Gondoltam magamban, ez is jól kezdődik, de sebaj, láttam már ehhez hasonlót. Azon a munkahelyen is, amit erre lecseréltem, a túlnyomó többség leginkább azt értékelte a mindenható csúcsvezetőben, ha kapun kívül és lehetőleg két országgal messzebb van. Eddigi munkatapasztalatom szerint, ami ugyan nem sok, minden főnök kezelhető.

Tehát megismerkedtem az új kollegáimmal, többek között az első beosztottal is, akivel már többször is beszéltem telefonon. Meg is ragdta az alkalmat, és elárasztott munkával. Elég nagy falatnak tűnik így első nekifutásra, de azt hiszem, menni fog. Sőt sok közlendőjében azt is megemlítette, hogy a nagykövet tervei szerint én lennék az első beosztott január elsejétől, hiszen ő ezt nem vállalta hosszú távra, és az állandó munkája mellett még biztonsági megbízottként is működik, ami neki bőven elég, valamint mérnök lévén amúgy is utálja a politikát. Ettől az ötlettől azonban belém nyilalt a félelem. Pályakezdő diplomataként nem szívesen veszem ezt a felelősséget a nyakamba, még akkor sem, ha egy ilyen kislétszámú képviseletet kell irányítani a nagykövet távollétében. De minthogy a nagykövet még nem érkezett meg karácsonyi szabadságáról, egyelőre nem nyílt alkalom arra, hogy ezt a kérdést megvitassam vele.

Első benyomásom az új munkahelyemről abszolút pozitív. A kollegák leírhatatlanul jófejek. Külön kiemelve azt, hogy itt még a könyvelő is politológus, ami igazán tisztességessé teszi ezt a munkahelyet. Politológusok egyébként most már hárman dolgozunk ezen a képviseleten. De nem elbagatellizálva a dolgot, a könyvelőnknek, aki egyben a követségi adminisztráció vezetője, természetesen van könyvelői végzettsége, a pénzügyi jogi szakvizsgáját már nem is említve.

Ahhoz hogy munkámat a lehető legjobban lássam el, bele is vetettem magam a nepáli belpolitika sűrüjébe. Első tudományos megállapításom, a nepáli pártrendszer fragmentált, de nem polarizált. A jelenleg létező sok párt egy-egy anyapártra vezethető vissza. Ugyanakkor az elsőgenerációs disszidens csoportokból már a másodgenerációs disszidens csoportok is kiszakadtak. Így lehetséges például, hogy az eredendő egy kommunista párt ma már több formációban létezik, amely mellett a nevükből is jól kivehető egyéb baloldali párt alakult. A miniszterelnök pártja, amely jelenleg a legnagyobb az országban, is rég kettészakadt, és a legitimista pártból is kettő lett mára. Természetesen a folytonos pártszakadás ugyanazt tette az egyes pártok ifjúsági szervezetével is, így azokból is van jónéhány, és az anyaszervezetre hajazva, valamennyinek hasonlatos a neve.

A pártokat alaposabban nézve a hagyományos európai palettát el lehet vetni. A legkényesebb kérdés közöttük az ország államformája, de a többség deklaráltan a köztársaság kikiáltása mellett van. Míg a miniszterelnök pártja hallgat erről, gyanítható, ők is a köztársaság mellett törnek lándzsát, amikor júniusban eljön az ideje. A pártok gazdaság-, és szociálpolitikáját illetve az állami szerepvállalásról alkotott felfogását tekintve azt lehet mondani, hogy valamennyien baloldaliak. A hagyományos jobboldali elemeket tehát nem igazán lehet észrevenni az ideológiájukban, azt leszámítva, hogy mindegyik nemzeti alapon nyugvó jóléti és jogállamot tart kívánatosnak. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a valaha egységes kommunista párt utódszerevezetei esetében az internacionalizmusnak nyoma sincs, és a maoisták is csak a nevükben maositák leginkább. De ugyanez mondható el az egyesült marxista-leninistákról.

3 komment

Első bejegyzés

2007.01.06. 15:31 WeFe

Namasté!

 

Remélem, mindenkinek kellemesen teltek az ünnepek, hatalmasat bulizott szilveszter éjszakáján. Én, úgy néz ki, jól vagyok.

Elnézést kérek attól, akitől már személyesen nem tudtam búcsút venni, de az elutazásom előtti utolsó pillanatban, hirtelen felgyorsultak az események, mint ahogy az várható volt, és sebtében kellett összepakolnom.

Immáron 17 napja vagyok/élek Katmanduban. Azt hiszem, hozzá kell szoknom az igéhez: "élek". Még elég sokáig leszek itt. Rengeteg gondolat kavarog a fejemben, igyekszem őket rendbe szedni, és kronologikusan leírni, eddig min mentem keresztül.

A kaland december 20-án hajnali fél hétkor kezdődött Ferihegyen, ahol a második bőröndömet nem sikerült felvetetnem a csomagok közé. Szerencsére abban voltak azok a dolgok, amit könnyűszerrel nélkülözni tudok. Az első bőröndöm és az öltönytáskám már önmagában hatalmas túlsúly volt, de mivel direkt abba a sorba álltam, számítva az első nehézségre, ahol az a  kedves maléves hölgy vette fel a csomagokat, akit már brüsszeli és genfi útjaimról van szerencsém ismerni, a két említett darabot azok túlsúlyaival egyetemben sikerült feladni.

Az útlevélkezelésnél semmi gond, mint az várható is volt. Ám a biztonsági átvilágításnál a röntgen felfedezte  a tusfürdőt, sampont, és a biztonsági szempontból a 21. században veszélyesnek vélt egyéb folyadék nyalánkságokat a kézipoggyászomban. A biztonsági őr szét is rámolta a kézipoggyászt teljesen, majd közölte, hogy a kifogásolt dolgokat nem vihetem fel a fedélzetre, hiszen már hatályba lépett az új EU-s szabályozás. Az első buktató, amikor egy közösségi diplomata áldozatul esik egy közösségi jogszabálynak. Megmutattam neki az addig mindenhatónak vélt új útlevelemet, de nem hatotta meg, és hívott egy határőrt, akivel szép vitát folytattam a diplomáciai mentességről szóló 1961-ben megkötött bécsi egyezményről. El kell ismernem elég alapos volt a tudása, de sok helyen hibás. Konszenzus: nem vették el a tisztálkodószereimet, és nem dobták azokat a kukába, hanem visszakísértek a poggyászfeladáshoz, és feladatták velem. Illetve feladatták volna, ha a rendszer nem kezd el sípolni az eleve feladott túlsúly miatt. Sajnos a kedves hölgy már nem volt ott, de valószínűleg valahogy megláthatott, és visszajött a pulthoz. Persze az érdeklődésére, hogy mi legyen, a telefonon keresztül valami malévos azt mondta neki, minden kiló túlsúlyért fizetessen velem 10 ezer forintot, amire a hölgy megeresztett egy diszkrét káromkodást, és azt mondta, ezt is ingyen felveszi. Nem győztem hálálkodni. Frankfurtban az átszálláskor ismét csökönyösködött a rendszer. A hatodik vagy nyolcadik próbálkozásra azonban elfogadta a csomagjaimat. A német hölgy meg is kérdezte, hogy szívességből engedték-e fel a csomagjaimat ingyen. Miután igennel válaszoltam, azt mondta, ő sem számít fel egyetlen eurót sem. Legalább már a csomagjaimat biztonságban tudhattam.

Az első nagy csalódás viszont Frankfurtban ért. Külön örültem, hogy arab légitársasággal mehetek onnan tovább, mert tudtam, hogy az arab társaságoknál jól főznek. Ami igaz is, hiszen van séf a fedélzeten, és naivan azt hittem, hogy még lehet dohányozni is. Mert az ember két órát meg nem haladó európai járatokon képes megállni, hogy ne gyújtson rá. Na, de egészen Katmanduig, az már képtelenség! Miután leszálltunk Bahreinben, már azt hittem lángvágóval nyitom ki a repülőgépet, és rohanok a dohányzóba, amiből az egész reptéren egy van. Miután eltöltöttem abban a mikrohelyiségben kb. 180, a világ minden részéről érkező sorstársammal 2 percet, anélkül helyreállt a nikotinszintem, hogy rá kellett volna gyújtanom akár egyetlen szálra is. Ezután következett a java: nyolcórányi tranzitálás a világ leghidegebb repterén. Korábban már mondták nekem, hogy a bahreini reptér maga a fagyasztó, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Ehhez képest az arabok vagy mezítláb vagy egy szál papucsban sétálgattak. Igaz, odakint nagyon meleg téli este volt. De én, aki a budapesti télet hagyta hátra, nem vágytam erre a csúcsrajáratott légkondicionálásra.

8 óra tervezett tranzit plusz másfél óra időjárási késedelem után tovább is indultam egy dugig rakott gépen Katmanduba. Leszállás. Végre! 24 órája viselem ugyanazt a ruhát. Diplomata sorban én egyedül. Mint a nyíl átsuhantam. Eddig tartott a szerencse. Az összes turista, aki a kígyózó sorban állt, plusz még vízumot is váltott, hamarabb megkapta a csomagját. Micsoda pech! Katmandui reptér tanulsága: a nepáli retorika szerinti nemzetközi reptér csalóka. Európai lévén más fogalmam van – illetve most már csak volt – egy nemzetközi reptérről. 

1 komment

süti beállítások módosítása